Második nap/ második felvonás

Tanítási nap/2
2014. szeptember 02.


Valentinnal Adél után siettünk, de kedves barátnőm úgy elpárolgott, mint a levegőben lévő víz. Mindenütt kerestük, de mint múltkor sehol sem találtuk. Így kieszeltünk egy tervet.

- Na jó! Akkor mit is tudunk pontosan? - kérdezte Rebeka, miközben lábát ide oda lóbálta a széken ülve.
- Azt tudjuk, hogy Benedek és Adél aznap délután eltűnt, és senki sem tudja mit csináltak rajtuk kívül. - válaszolta Valentin.
- Ezenkívül ma rajtakaptuk, hogy egy különös alaktól vett valamit. - folytattam.
- És ma küldött nekem egy üzenetet Benedek, hogy fedezzem tanuló alatt. - közölte az új információt velünk Jani.
- Hogy mi? Ezt mikor küldte? - kérdezte Rebi és egyből odaszaladt Janihoz, hogy belekukkantson a telefonjába. - Had nézzem csak. - azzal elvette a telefont és azonnal rácsatlakoztatta a laptopjára. Rebi irtó gyorsan gépelt, és egy csomó alkalmazás bukkant fel a képernyőjén.
- Most mit csinálsz? - kérdezte Valentin.
- Egy program segítségével megnézem, hogy mikor küldte el pontosan az üzenetet és éppen hol tartózkodott akkor. Miután ez megvan, lefuttatok egy alkalmazást és tessék! Voilá, Benedek éppen a plázában van - mutatta felénk a laptopját Rebi. amelynek képernyőjén a pláza épülete látszott.
- Hihetetlen! Nem is tudtam, hogy ilyen zseni vagy. - mondta büszkén Valentin és egy barackot nyomott a lány fejére. - Kösz. - mosolygott rá Rebeka és arrébb lökte a vigyorgó fiút.

- Akkor kettéosztjuk a csapatot. - mondtam, miközben a pláza térképét vizsgáltam. - De ahhoz kell még egy ember. - jutottam döntésre - Ki az, aki a legmegbízhatóbb és mindenben benne van? Ki az, aki tud titkot tartani és semmitől sem fél? Ki az, aki elég érett erre a feladatra?

Egy órával később

- Nos, akkor mindenki tudja, mit kell tennie? Ha valaki megtalálja a farkast és a bárányt üzenjen a többieknek, és tapadjon rá. Ha lelepleződtök, akkor tereljétek el a figyelmüket. Ha semmit sem találunk, akkor két óra múlva a bejáratnál találkozunk. - adtam át mindenkinek egy adóvevőt majd szétváltunk.

- Nem értem, miért pont engem választottatok. - nézett rám értetlenül Dénes, miközben a plázában sétáltunk úgy 20 perce.

- Már mondtam, a többiek téged választottak. - válaszoltam.
- És te? - állt meg egy percre. - Én? - kérdeztem vissza. - Te is engem akartál, vagy valaki mást. - Nekem mindegy volt. - Értem. - azzal megfordult és olyan gyorsan szedte a lábait, hogy alig tudtam utolérni.
- Hé! Várj már! - értem utol, de ő megfogta a karomat és lehúzott a mögötte lévő padra. - Most meg mit csinálsz? - kérdeztem tőle, és mindenáron kiakartam szabadulni, de ő rátette a kezét a számra és elővette az adóvevőt. - Rómeó a csapatnak. Ismétlem. Rómeó a csapatnak. - szólt bele Dénes. - Mond Rómeó. - válaszolt egy hang. - Júliával megtaláltuk a farkast és a bárányt. - Én elhúztam a szám elől Dénes kezét és azonnal forgolódni kezdtem. Mindenhol kerestem őket, aztán megláttam őket a Pepcoban. - Azonnal ott vagyunk. - szólt Valentin a rádión keresztül. - Nem kell, elintézzük. Maradjatok a helyeteken. - Dénes rákulcsolta ujjait az enyémekre majd felhúzott. Az adóvevőt időközben eltette és a Pepco felé igyekezett. Nem mentünk be, hanem a közelében lévő kirakatot néztük.
- Miért nem megyünk be? - kérdeztem halkan, de ő csak az üveget bámulta. - Dénes? - simítottam meg a karját, mire rám nézett. - Innen is tökéletesen látunk. - Dénes olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy tisztán éreztem friss mentolos szájszagát és édeskés parfümét. Az arcom olyan gyorsan váltott át rákvörösre, mint a kaméleon veszély közben. - Nyugi, sosem tennék olyat, ami ártana neked. - a vér is megált bennem, a szemem kiguvadt, mint azoknak a nagyszemű plüssöknek, a mellkasom hirtelen emelkedett a gyors légzésem miatt. Dénes elengedte a kezemet és kikerült engem.
Adélék után pár méterrel lemaradva követtük őket. Adél boldognak látszott. Mosolygott és valamin mindig elnevette magát. Bárcsak összejönne Benedekkel. Teljesen összeillenek.Dénes hirtelen megrántotta a karomat és magafelé fordított. Olyan közel volt hozzám, hogy szinte teljesen összeértünk. Teste a testemhez simult, nem bírtam megállni, hogy ne az ajkát bámuljam. Olyan puhának és csábítónak tűnt. Dénes lassan lehajolt hozzám, hüvelykujjával megsimította arcomat és egy kósza tincset a fülem mögé igazította. Tengerkék szeme úgy csillogott, mint egy gyémánt. Ujjaimat gyengéden vörös hajába fúrtam és még közelebb álltam hozzá. Szüntelenül csillogó ajkát bámultam. Csókold meg! Csókold meg!
Dénes hirtelen hátralépett, ezzel hatalmas helyet hagyva kettőnk között. Mély levegőt vett és ujjait vörös haján végigszántotta.
- Majdnem lebuktunk! Legközelebb figyelj oda jobban! - csattant fel Dénes.
Sajnos Bendekék a nyomát vesztettük. Sem mi, sem a többiek nem látták már őket. Ez a mi hibánk volt. Mi vesztettük szem elől őket. Mikor felértem a szobánkba hanyatt terültem az ágyamon. Adél már rég lement a tanulószobára. Rebeka pedig épp Valentinnal egyeztetett. Leakarta jegyezni a történteket és ehhez persze Dénes segítsége is kellett. Dénes. Úgy kavarogtak iránta az érzéseim, mintha a fekete lyuk örvényét láttam volna. Szerettem volna vele lenne, de egyúttal nélküle is. Ha már az eszembe jutott a szívem olyan gyorsan dobogott, mintha épp megállni készülne. Többször is, egymás után lejátszottam, azt ami ma kettőnk között történt. Vagy ami nem. Nem tudom eldönteni, mit is akarok pontosan. Őt, teljesen, vagy csak azt, amit érezni akarok iránta.

Második nap/ Első felvonás

Tanítási nap/2
2014. szeptember 02.

Harmadik óra eleje. A tanár épp most ossza ki a szintfelmérőket. Adél tegnap este, de még ma reggel sem mondott semmit. Ahogy Benedek sem. Különös. A szintfelmérőt tanulmányozva azon gondolkodtam, hogy vajon mi értelme van ennek a tesztnek. Ma már ez a második amit ki kellett töltenünk. A szintfelmérővel először Viki lett kész az óra második felében. Utána pedig már egyre többen. Nem mintha én rosszul haladtam volna, vagy egyszerűen nem tudtam volna, csak éppen nem volt kedvem sietni. A magam megszokott módján írtam a roppant egyszerű kérdésekre a roppant egyszerű választ. Mikor kész lettem, csak akkor vettem észre, hogy Rebekának egyáltalán nem megy. A tanár mellette állt és próbált segíteni, de neki még úgy sem sikerült.
- Jaj! Istenem-istenem! De buta vagy kislányom! - rimánkodott a tanárnő.
A negyedik óra matek volt. A kedvenc órámat tanító férfi úgy lépett be a terembe, mint aki a háta közepére sem kíván bennünket. Elnyűtt edzőcipőt, kifakult barna nadrágot, és piszkos fekete felsőt viselt. Tenyerét nadrágjába törülte, a kezében lévő könyveket pedig unottan az asztalra tette.
- Jó reggelt! Kérnék két fiút, aki lemegy a könyvtárba és felhozza az összes sárga feladatgyűjteményt és zöld matematika tankönyvet. - Bálint és Andris a kérés után már rohant is a könyvtárba. - Van rendes számológépük? - vonta fel a tanár unottan az egyik szemöldökét.
- Az van, amit a felvételikor kaptunk. - nyávogta Cinti. Hát igen. A felvételi. Emlékszem nekünk a központi előtt egy nappal már itt kellett lennünk. Teszteket kellett kitöltenünk két órán keresztül. Akkor kaptunk ajándékba évkönyvet, csokit és az említett gagyi számológépet.
- Az nem jó. Szólok az osztályfőnöküknek, hogy szerezzen be maguknak normálisat. - az ajtó kinyílt, Andris és Bálint pedig belépett rajta néhány könyvvel a kezükben. Mindenkinek kiosztottak egy zöld könyvet és  minden padra tettek egy sárgát.
- Rendben, akkor mindenki tanulja meg a következő órára az első harminc szám hatványát. - adta ki az első házi feladatot matektanárunk az óra vége felé.
- De hát az holnap lesz. -  háborodott fel Valentin.
- És? Úgysem kell holnapra mást tanulniuk. - a csengő megszólalt a tanár pedig kilépett rajta.
Az utolsó két óránk informatika volt. Az első óra elment azzal, hogy bemutatkoztunk a tanárnak. A második órában pedig elkezdtük az anyagot. Ebben a tanévben meg kell szereznünk az ECDL-bizonyítványt. Hogy sikerülhessen motivációként fel kellett írnunk a füzetünk első oldalának tetejére a következőt: AZ ECDL-BIZONYÍTVÁNY MEGSZERZÉSE. Adél valószínűleg nem értette, hogy hova kell írni, mert ő az egész első oldalra rózsaszín szövegkiemelővel írta fel az említett szöveget. A tanár kb. másfél oldalt diktált le, amit természetesen holnapra tudni kell.
Az utolsó óra után az aulában elhelyezett három parafatáblán lévő klubokat néztük meg. Az iskolában lehet jelentkezni az énekkarba, a focicsapatba (fiúknak), a fotóklubba, a rajzszakkörbe, a tánccsapatba, a zeneiskolába, a szurkolócsapatba, a suliújságba, a színjátszókörbe és az atlétika csapatba. Kedden, tehát ma három órától az atlétikát és öt órától a zeneiskola bemutatóját nézhetjük meg. Szerdán kettőtől a szurkolócsapat előadásába és a focicsapat játékába, háromtól a rajzszakkor kiállításába, négykor pedig a suliújság munkálkodásába kukkanthatunk be. Csütörtökön egy órakor a színjátszókör előadását, fél háromkor az énekkar bemutatóját, három órakor a tánccsapat összeállítását, négy órakor pedig a fotóklub kiállítását tekinthetjük meg.

- Na? Akkor megnézzük a mai produkciókat? - kérdeztem mosolyogva.
- Nem. Én valószínűleg az énekkarba, vagy a rajzszakkörbe fogok jelentkezni. Nincs értelme, hogy megnézzem a mai előadásokat. - Adél tovább bámulta a parafatáblán lévő papírokat. Minden kimondott szava jegesen csengett. - De te menj csak, ha akarsz. - azzal sarkon fordult és elment.

Öt órakor a zeneteremben ültem. Rajtam kívül még ötvenen lehettek, akik nézőként érkeztek. Emberek tömkelege állt az ajtóban vagy foglalta el a teremben még szabadon lévő helyeket.
- Szia! Hát te, mit keresel itt? - foglalta el a mellettem lévő üres helyet Valentin.
- Gondoltam megnézem a zenekart, kíváncsi vagyok a hegedűs játékára, már ha lesz olyan. De te mit keresel itt? Csak nem játszol valamilyen hangszeren?
- Eltaláltad. Pár éve gitározok és szeretném folytatni. - villantotta rám huncut mosolyát Valentin.

Az előadás elkezdődött és hihetetlenül szuper volt. Először egy zongorista játszott. Néhányszor hibázott, de ezeket leszámítva nagyon ügyes volt. Utána hallottunk egy fuvola, egy furulya, egy klarinét és egy csembaló előadását. Az utánuk következő volt az, akire én vártam. Egy magas, hollófekete hajú, csokoládé barna és kreol bőrű fiú a világ legcsodálatosabb hangszerével lépett a világ legkisebb színpadjára. A fiú röviden bemutatkozott, majd a vonót felemelve elkezdte a szívemnek már oly ismerős darabot. Vivaldi négy évszakából az ősz egy kis részletét adta elő. Egyszerűen csodálatos volt. Nem tudom pontosan, hogy milyen arcot vágtam, az előadás közben, de amikor kinyitottam a szemem Valentin lágy kacagása fogadott.
Az utolsó hangszer a szintetizátor volt. Az előadás végén láttam Valentin csalódott arcát. Annyira szeretett volna hallani egy gitárszólót. A zeneiskola igazgatója a műsor végén mindenkinek, aki kért kiosztott egy jelentkezési lapot.
- Elnézést! - szóltam a mellettem álló negyvenes éveiben járó férfinak. - Gitár játékot is tanítanak? - kérdeztem. Valentin abban a pillanatban rám nézett, találkozott a tekintetem az övével és halvány reménysugarat láttam tengerkék szemében.
- Igen, hogyne. Ma is fellépett volna egy lány, de a fellépés előtt pár órával belázasodott és másik beugrót nem találtunk helyette. Ön csak nem gitározik?  - kérdezte a zeneiskola igazgatója olyan mosollyal az arcán, mintha most akadt volna a világ legnagyobb kincsére. Ránéztem Valentinra és olyan boldogságot láttam az arcán, mint még soha. - Én nem, de a barátom igen. - mutattam a mellettem ülő, bordó felsőt viselő osztálytársamra.
Az úr bemutatkozott és kezet fogott Valentinnal. Váltottak pár szót, majd az úr elköszönt, hogy kiossza a többi jelentkezési lapot a kíváncsi jelentkezőknek.

- Na? Milyen volt a hegedűs? - Kérdezte tőlem Valentin, miközben a kollégium felé baktattunk.
- Jó. Sőt! Egyszerűen mesés volt! - lelkesedtem.
Pár perccel később újból megszólaltam.
-Figyu, nem tudod, hogy tegnap Benedek meg Adél mit csináltak?
-Nem. - válaszolta. - Nekem sem mondott semmit. - szívott egyet a kézében lévő félig elégett cigiből. Vajon mi lehet az, amit ennyire el kell titkolni? És miért nem ossza meg velem, a legjobb barátnőjével Adél? Vagy nem is vagyunk legjobb barátnők? Talán még barátok sem? Nem tudom, mit higyjek.
A koli bejáratánál megpillantottam Adélt. Egy fura, szemüveges sráccal beszélgetett. A srác kb. 180 cm magas volt és világosbarna haját hátul copfba kötötte. Fekete bakancsot, terepmintás nadrágot és fekete trikót viselt. Fekete trikóján átlátszott izmos lapockája, izmai csak úgy kidomborodtak. Az arcát nem láttam, mert a fickó háttal állt nekünk.
Adél idegesnek tűnt. Többször is szétnézett, majd amikor meglátott bennünket gyorsan átadta a kezében lévő pénzt a srácnak. Cserébe Adél egy barna papírzacskót kapott. Mégis mi folyik itt? Adél miért vesz bármit is egy ilyen alaktól? És mégis mit vett?

Első nap

Tanítási nap/1.
2014.szeptember 01.

- Jó reggelt! Mindenki ébredezzen. A tisztaságisok jöjjenek a kulcsokért. – ébresztett egy borzalmas hang az ajtó feletti hangszóróból.
Adéllal szinte egyszerre nyögtünk fel, amikor meghallottuk, hogy a hangszóróból az Eger Rádió szól. Nem gondoltuk volna, hogy ilyen ébresztésben lesz részünk.
Az öltözékemet nem volt nehéz kiválasztani. Ugyanabban megyek, mint mindenki. Matrózblúzban és fekete szoknyában. Miután felöltöztünk és befejeztük a szoba kitakarítását, ami abból állt, hogy kivittük a szemetet, felsepertük a kék padlót, beágyaztunk és kinyitottuk a kis ablakot, lementünk reggelizni. Az ebédlőben valami iszonyatos bűz volt, ezért Adéllal elvettük a reggelinek szánt joghurtot és magvas kiflit. Útközben az iskolába vettük csak észre, hogy ocsmány szagot árasztunk ki az ebédlő miatt.
Az iskolába érve az udvaron megpillantottuk az ikreket. Kérdés nélkül odamentünk hozzájuk.
- Sziasztok! – köszöntünk Adéllal az előttünk álló két öltönyös fiúnak.
- Hello! - köszönt Lóri ránk se figyelve.
- Szasz!- biccentett Dénes Adélnak.
- Tudod én is itt vagyok. – szóltam neki oda dühösen.
- És? – még mielőtt válaszolhattam volna Valentin rohant oda hozzánk. Adél és közém furakodva. – Halisztok! Van valami baj? – nézett először rám, majd Dénesre. – Nincs – válaszoltuk mindketten.
Az ünnepség pontban 8 – kor kezdődött, melyet az udvaron tartottak meg. A diákok egymás mögött kettes sorban helyezkedtek el az osztályuk oszlopa mögött. Az ünnepségen először zongora, majd ének, végül egy vers köszöntötte a tanulókat. A műsorszámok és a köszöntés után az igazgató beszéde következett.
Az ünnepség után minden osztály az osztálytermébe igyekezett. Ekkor kezdődött el a helyfoglalós játék. Az osztálytermünkben 10 asztal és 19 szék volt, tehát marad üres hely. Én Adéllal a középső oszlop második padsorát választottam. Előttünk Bálint mögöttünk pedig Benedek ült.

A helyfoglalást követően megszólalt a csengő. Rá öt percre pedig belépett az osztályfőnök. Az alacsony hölgy ma fekete szoknyát és fehér blúzt viselt, lábán pedig fekete szandál ékelődött. Az apró termetű nő azonban igen tekintélyt parancsoló volt. A többi osztály szerint ő volt a legszigorúbb tanár. A kis termetű hölgy az asztala mellet állt. Az osztályfőnökünk elmondta az ilyenkor szokásos dolgokat, a házirendet stb... Ezeken túljutva köszöntött bennünket, majd elmondta, hogy az órarendet a szünetben átvehetjük az irodájában, a tankönyveket pedig a harmadik órában a könyvtárban. A következő órában alá kell írnunk néhány dolgot, kitölteni ezt-azt. Mire ezt mind elmondta ki is csengettek az óráról. A tanár a névsor első 5 diákjával, beleértve velem is, kiviharzott a teremből.
Az osztályfőnöknek a többi tanártól eltérően külön irodája volt. Nem valami nagy, de a termetéhez pontosan illik. Az órarendünk ugyan az, ezért nem értem miért nem diktálták le nekünk.
A második óra elég lassan telt el. Egy csomó papírt alá kellett írni. Az osztályfőnök elmondta, hogy a héten szinte csak teszteket töltünk azért, hogy a képességeinknek megfelelőcsoportba kerüljünk, illetve ezen a héten kell kiválasztanunk egy kötelező délutáni elfoglaltságot.
- Tanárnő, mégis miért van erre szükség? – kérdezte Andris az első sorból.
- Azért, hogy leteljen az 50 órátok az érettségi miatt.
- Tehát csak 50 órát kell kibírnunk? Utána ki is léphetünk? – kérdezte Lóri.
- Pontosan!
- De, akkor mégis mi értelme van? Csinálunk valamit 50 óráig. Ennek semmi értelme. – fakadt ki Adél is. Én már akkor sejtettem, hogy van a dologban valami csavar.
- Csak az osztály első öt legjobb tanulója léphet ki az 50 óra leteltével. – a tanárnő kijelentése mindenkit megdöbbentett. Tudtam! Én úgy tudtam! Hisz ha mindenki kilépne az 50 óra leteltével, akkor nem lennének tagok.
A harmadik órában elmentünk a könyvtárba a tankönyvekért. Összesen 5 könyvet és 2 atlaszt kaptunk, meg angol szótárat. A könyvek átvétele után a gazdasági irodába mentünk, ahol kaptunk egy kisebb csomagot. A csomagon pedig ez állt:

A szünetben eltettem a segélycsomagom a táskámba a könyvek mellé, majd hozzákezdtem a joghurtomnak. Míg én szép lassan ettem krémes finomságomat Adél épp Dénesét próbálta elkunyizni.
- Na, add már nekem. Neked úgy is fogynod kell. – sértegette Dénest.
- Chöö… Nem tudom, miről beszélsz. Nekem tökéletes alakom van – Dénes felállt és testén végigsimította kezét. Arcát magasan az égnek emelte. Adélból és Dénesből egyszerre tört ki a nevetés. Adél persze nem kapta meg Dénes barackos joghurtját.
A negyedik órára a tanár nem egyedül érkezett. Egy réz bőrű, barna hajú, fekete szemű lánnyal lépett be a tanterembe. A lány kb 175 cm magas, karcsú lány volt. Egyszerűen gyönyörű. Nem csoda, hogy a hátunk mögött ülő összes fiú nyála csorgott, ahogy figyelték a lányt.
- Gyerekek, bemutatom új osztálytársatokat Koplányi Rebekát. - Új? Mi van? - Rebeka kérlek foglalj helyet. - a lány körülnézett, hogy hova ülhetne,majd a száját széles mosolyra húzva elindult. Miután elhagyta az első padsort már tudtam hova fog ülni. Mögénk. Dénes és Benedek közé. Adél olyan fehér lett, mint a koli szobánk fala.
Az osztályfőnök megkérte az "új" lányt, hogy mutatkozzon be. A lány felállt, és hozzákezdett. - A nevem Koplányi Rebeka, 15 éves vagyok. Magyarországon születtem, azonban három éves korom óta Spanyolországban éltem édesapámmal. Két hete költöztem Gyöngyösre édesanyámhoz és mostani párjához. Van egy 10 éves féltestvérem Kitti. - szünetet tartott majd folytatta - Édesapám mexikói származású, édesanyám pedig magyar származású. Általános iskola alsó osztályát Mexikóban végeztem el, a felsőt viszont már Spanyolországban. - aztán Rebi szeméből egyszer csak egy könny bukkant ki. Elnézést kért, majd visszaült a helyére. Benedek gyengéden simogatni kezdte Rebi hátát, amitől Adél arca vörös lett. Talán a dühtől. De vajon miért sírt Rebeka? Miért költözött Magyarországra?
Az osztályfőnök mindenkit egymás után meghallgatott. Először Andris, majd Bálint mesélt magáról. A sor folytatódott és végül Adélra került a sor.
- Sípos Adélnak hívnak, 14 éves vagyok. Egerszalókon élek szüleimmel és húgommal. Szeretek rajzolni és énekelni. Még nem tudom mi legyek, de imádok tanulni. Kedvenc tantárgyam a történelem és a kémia. - Adél befejezte mondandóját, tehát én következtem.
- Fanka Lolának hívnak. - hallottam, ahogy valaki nevetni kezd a nevem hallatán. Viki volt az. - 15 éves vagyok. 14 éves húgommal és szüleimmel élek. 11 éves korom óta hegedülök, pár éve pedig társastáncra járok, amivel sok sikert értem el én és csapattársaim. A matektanárom javaslatára jelentkeztem ebbe az iskolába. Kedvenc tantárgyam a matematika és a fizika, de a többi tantárgyat is szeretem. Építészettel akarok foglalkozni, mint az apukám és a nagyapám.
Az óra tovább folytatódott, mindenki sorra került. Az órák után visszamehettünk a kollégiumba. Mivel ma nem volt tanítás, így értelemszerűen tanulószoba sem volt, tehát egészen este hatig kimenőnk volt. A koliba beérve elővettük Adéllal a kajajegyünket és beálltunk a sorba. Az ebéd zöldségleves, pirított máj és rizs volt. Én hozzá sem nyúltam az ebédhez inkább odaadtam Adélnak. Fogalmam sincs, hogy Adél hogy nézhet ki ilyen jól, amikor szinte mindig ehetnéke van.
Adéllal megegyeztünk, hogy felmegyünk a plázába és megeszünk egy-egy gyrost. Annyira örültem, amikor a kényelmetlen matrózblúz helyett a kedvenc ruhám volt rajtam. Egy bézs színű vállpántos ruci, amit a hozzáillő bézs színű szandállal vettem fel. Adél egy fekete-fehér csíkos, pántos ruhát és fekete szandált vett fel. A táskáinkat megragadva már indultunk is. A lépcsőn lefelé összetalálkoztunk Valentinnal és Janival. Megkérdezték, hogy hova megyünk ilyen csinosan, majd amikor elmondtuk, hogy a plázába igyekszünk azt mondták, hogy nem mehetünk egyedül. Természetesen elkísérnek bennünket.
A plázáig az út elég mókásan telt. Eleinte Jani meg Valentin vicceket mesélt, majd miután láthatóan kifogytak belőlük elkezdték pontozni a lányokat 1-10-ig. Mi Adéllal csak fogtuk a fejünket a sok tízes és egyes miatt. A lányok szinte nem is kaptak más pontokat.
A plázába beérve nem is volt kétséges, hogy hova megyünk először. Természetesen enni. Adél és én egy-egy gyrost rendeltünk, Jani csirkeburgert, Valentin pedig pizza-t. Evés után úgy döntöttünk szétválunk. Adél a Vision Expressbe akart menni, Valentin húrokat akart a gitárjához, Jani telefonkiegészítőt, én pedig telefontokot szerettem volna venni. Megegyeztünk, hogy egy óra múlva találkozunk a bejáratnál. Elköszöntünk egymástól, majd Jani és én elmentünk a telefonoshoz. Egy kedves fiatal hölgy egyből a rendelkezésünkre állt.
- Egy telefontokot szeretnék. - böktem ki e tág fogalmat.
- Milyen telefonra? - igazította meg szőke haját az eladó.
- Samsung Galaxy S4 minire.
A hölgy elővett hat különböző telefontokot. Mind nagyon szép volt. Alig tudtam választani.
- Én ezt választanám a helyedben. - mutatott Jani egy rózsaszín nyuszifüles telefontokra. - Ez jobban illik hozzád. - Egyetértően bólintottam majd kifizettem a rózsaszín bolyhos telefontokomat.

- Egy hordozható sony hangszórót szeretnék. - a pult mögött álló hölgy, velem ellentétben, értette Jani kívánságát, és máris elővett két különböző hangszórót. Jani felvette az aprócska, fekete hangszórót és mielőtt megvette volna kipróbálta. Megnyugodva vette észre, hogy a kis kütyü jól működik. Miután Jani megvette amit szeretett volna, még maradt fél óránk a találkozóig. Úgy döntöttünk bemegyünk egy boltba szétnézni. Egy ruhaboltba mentünk be... Meglepődve vettem észre, hogy milyen jó ízlése van, amikor egy bézs színű, csipkés cicanadrágot nyújtott felém.
Fél óra múlva a bejáratnál találkoztunk a többiekkel. Azonban valami más volt. Adél szemüveg nélkül állt mellettünk.
- Hát a szemüveged? - kérdezte Valentin a sokat pislogó Adéltól.
- Az egyik csavar kilazult és lencsét is kell cserélniük, de nincs raktáron olyan amilyen kell. Kb két hét múlva tudnak szerezni. - pislogott tovább Adél.
- De addig hogy fogsz látni? - kérdeztem aggódva.
- Egy hónapos próbalencsém van. - már értem miért pislog annyira.
- Szóval egy hónapig kontaktlencsét fogsz hordani? - kérdezte Jani.
- Talán... Nem tudom.... Lehet...
A koli felé Jani és Valentin ezúttal nem az ismeretlen lányokat, hanem az osztály női tagjait pontozták beleértve minket is.
- Én Adélnak hetest adok. - hallatszott Adél pontja. - Egyetértek. - helyeselt Jani.
- Miért csak hetest? Viki bezzeg tízest kapott. - duzzogott Adél. Amióta elindultunk látványosan jobban érezte magát. Már nem zavarta annyira a kontaktlencse.
- Nos, Vikinek elég nagyok az adottságai, ha érted mire gondolok. - Adél csak bólintott, Valentin pedig folytatta. - Neked  átlagosak. Vikinek szép napbarnított bőre van. A tiéd kicsit fakó. Viki ajkai egyenletesek, a te alsó ajkad viszont elég nagy. Vikinek igéző a pillantása, a tiéd kevésbé az. Lássuk csak... Mi van még? Ja, igen! Viki olyan mint egy tigris, te pedig olyan vagy mint egy félénk nyuszi. - mondanom sem kell Adél milyen mérges lett. Olyat levágott Valentinnak, hogy ott maradt a keze nyoma. Adél az eset után úgy elviharzott, hogy alig tudtam utolérni. A fiúkat otthagyva csak annyit mondott, reméli ez elég merész volt. Miután Adélt utolértem a kedves barátnőm nem hogy meghallgatni, de észre venni sem volt képes. Úgy döntöttem, hogy nincs értelme tovább utána koslatni, mivel nagyon gyorsan ment, ezért inkább visszafordultam és bevártam a fiúkat.
- Annyira sajnálom. Nem tudom mi ütött belé. - szabadkoztam a bocsánatukért Adél helyett.
- Nem a te hibád. Ha nem bírja a kritikát akkor miért kérdezi? - lökött meg a vállával Valentin miközben ő is elviharzott mellőlem.
- Ne is figyelj oda rá. Csak most egy kicsit mérges. Majd megnyugszik. - vigasztalt Jani.
A kollégiumi szobában Adélnak hűlt helye sem volt. Azonban az új lány az ágyán ülve laptopozott.
- Szia. - köszöntött fel sem nézve a laptopjából.
- Szia. Nem láttad Adélt?
- De, kb. 20 perccel ezelőtt dühösen lépett be a szobába. Egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy félénk nyuszi, meg hogy majd ő megmutatja. Kicsivel később bejött az a helyes pasi aki mellett órán ülök és Adéllal együtt távozott. Azóta nem is láttam. - pillantott fel egy percre a laptopjából, majd újra a kis képernyőt kezdte bámulni.
Azonnal leszaladtam a lépcsőn, egészen Benedek szobájáig, de Valentinon és Janin kívül senki más nem volt bent. Vajon hova tűnhettek?

A épület 4. emeletének 409. szobája

Kedves Olvasók!

Sajnálom, amiért a részek között ilyen nagy időköz van. Kérlek benneteket, ne haragudjatok ezért, amint tudom töltöm az új részeket. A két rajzot kedves barátnőm (értelmem életemnek :D) Magyar Dzsenifer készítette. 

Köszönet: Az író

Beköltözés

2014.augusztus 31.

Reggel 9⁰⁰-kor keltem. A nehézkes ébredés után elmentem zuhanyozni, majd felöltöztem. A jó benyomás érdekében egy laza farmer sortot és egy piros rövid ujjú felsőt és a kedvenc szandálomat vettem fel.

Reggeli után még egyszer átnéztem, hogy meg van e mindenem, majd miután megbizonyosodtam, hogy mindenem megvan szóltam anyunak, hogy indulhatunk. A csomagtartó dugig tele volt. Eli még panaszkodott is, hogy útközben rá fog esni az utazótáskám. Elindulás előtt anya még egyszer feltette a szükséges kérdéseket:

- Telefon?

- Meg van.

- Laptop?

- Meg van.

- Iratok?

- Meg van.

- Töltők? Pénz? Kaja? Pia?

- Meg van, meg van, meg van és meg van. – ezzel végeztünk is.

Útközben nem sokat beszélgettünk. Apu szomorú volt, hogy az ő „kislánya” kirepül. Anyu aggódott, hogy valamit elfelejtettem, pedig nem is. Eli pedig örült, hogy végre övé lehet a szobám.

Amikor Egerbe értünk olyan izgatott lettem, hogy éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog. Apu jobbra kanyarodott, majd balra. Végül megállt.

- Kislányom, itt vagyunk. Készen állsz? – kérdezte apu remegő hangon.

Válaszként csak bólogattam.
Mindannyian kiszálltunk az autóból, majd a csomagokat megragadva indultunk a hatalmas épület bejárata felé. Amikor beléptünk egy hatalmas aula várt bennünket. A falak fehérek volta, csak néhány színes betű választotta el egymástól a különböző épületeket. Egy ősz hajú, szemüveges öregembert pillantottam meg, aki valószínűleg a portás lehetett, Egy nálam idősebb lány igazított útba bennünket. Elmondta, hogy az egyik asztalhoz oda kell mennünk. Ott majd elmondják, hol fogok „lakni”. Megköszöntem, majd oda is mentem az egyik asztalhoz, de onnan továbbküldtek egy másikhoz.

- Neve? – kérdezte az ősz hajú öreg hölgy.

- Fanka Lola. – válaszolta helyettem anyu.

- A épültet, 4. emelet 409. szoba. A portán felvehetik a kulcsot. – folytatta az öreg hölgy, majd átadott egy papírt, amit ki kell töltenie a szüleimnek.
Az „útbaigazítás” után fölvettem a kulcsot, majd csalódottan vettem észre, hogy a lift sajna nem működik. Tehát a sok holmimmal mászhattunk fel. Zsír! Ennek annyira örültem, mint a családom többi tagja.
A negyedikre felérve annyira leizzadtam, hogy arra nincsenek szavak. A levegőt kapkodva vettem… A szobával annyi szerencsénk volt, hogy pont a lépcsővel szemben volt. Mielőtt kinyitottam volna az ajtón lévő címkére írt neveket olvastam el.

Adél is velem lesz. Ez szuper! Azonban a másik nevet nem ismertem. Koplányi Rebeka 9/f. Ez érdekes tudtommal az osztályban nem lesz Rebeka. Na, mindegy…

A szobába belépve három ágyat, hozzátartozó asztallal és székkel, három szekrényt és egy hatalmas ablakot pillantottam meg. Ezenkívül még volt egy tükör és egy mosdókagyló. A falak szintén fehérek voltak.
- Na, melyik ágyat szeretnéd?

- Nem tudom… Talán, a középsőt.

A cuccaimat az ágyamra letéve egy kislányt láttunk az ajtó mögül kukucskálni.

- Szia! – köszöntem oda neki kedvesen.

A lány nem köszönt vissza, hanem hátrálni kezdett. Később egy fekete hajú, kék szemű férfi jött be a kislánnyal együtt. A férfit és a kislányt egy szőke hajú nő követte. A két felnőtt illedelmesen köszönt, majd a kislány hirtelen elordította magát.

- Adél! Itt vagyunk!

Ekkor ismertem meg Adél szüleit és kishúgát.
Adél egy hatalmas utazótáskával a hátán toppant be. Édesapja azonnal le is vette a lánya válláról a nehéz táskát, majd a többi holmi mellé tette.

- Szia! – ugrott a nyakamba Adél, amikor észrevett.

- Szia! – üdvözöltem én is, majd szorosan átleltem.

- Ki az a másik lány, aki a cetlin van? – kérdezte.

- Fogalmam sincs. – válaszoltam.

Adél a mellettem lévő ágyat és a hozzátartozó szekrényt, asztalt, széket és polcot foglalta el. Adél szülei nagyon kedvesek. Váltottam velük néhány szót, amíg pakoltunk, és egyáltalán nem gorombák vagy cikisek. Adél édesanyja titkárnő, édesapja pedig ügyvéd. Adél húga pedig most kezdi az iskolát.

A kicsomagolást fél ötkor fejeztük be. Adél épp a szüleit kísérte ki, amikor az én szüleim is indulni készültek.

- Na, kislányom, mi indulunk. – búcsúzkodott apu, majd puszit nyomott a homlokomra.

- Sziasztok! – köszöntem el én is.

- Vigyázz magadra kincsem. – ölelt át anyu.

- Csá, vörös. – röhögött Eli.

Még kikísértem őket az autóhoz, majd miután elindultak hosszasan néztem őket addig, amíg teljesen el nem tűntek.

A lépcsőn felfelé összetalálkoztam egy ismerős arccal, Benedekkel.

- Szia, Adél fent van? – Kérdezte Benedek mosolyogva.

- Szia, igen, miért? – kérdeztem kíváncsian.

- Csak szeretnék tőle valamit. – intézte el ennyivel a dolgot Benedek.

További utamon felfelé a lépcsőn Benedek kísért. Az úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. A szobaajtónkhoz érve láttam, hogy Benedek egy kicsit hezitál, de végül még előttem lépett be az ajtón.

- Hello! – köszönt mosolyogva Benedek.

Adél annyira meglepődött, hogy a kezében lévő papírokat mind a földre ejtette. Benedek egyből odaszaladt segíteni neki felszedni a földről a lapokat. Én is odamentem. Épp egy papírt vettem fel, aminek a másik oldalán egy arckép volt festve. Úgy láttam, hogy Benedek is észrevette a lapok hátoldalán található rajzokat.

- De szép! – mondta Benedek csodálkozva.

Adél azonnal kikapta a kezéből a rajzot, majd mintha seperne a kezével gyorsan összehúzta a lapokat. Nem értettem, hogy Adél miért rejtegeti előlünk azokat a rajzokat, hiszen egyszerűen gyönyörűek.

- Én, izé… - szólalt meg egy kis idő után a rákvörös arcú barátnőm.

- Nem történt semmi. – válaszoltam mosolyogva.

Adél félve Benedekre pillantott, majd megszólalt.

- Szi-szia!

- Szia!

Percekig csak bámulták egymást. Se Adél, se Benedek nem szólt semmit. Tíz percnyi csönd után Benedek kiviharzott az ajtón.

- Adél, mi volt ez? Mit akart Benedek? – kérdeztem értetlenkedve.

- Nem tudom. – mondta, miközben végig az ajtót bámulta.

Egész este folyattuk a pakolás, vagyis inkább a szoba csinosítását. Kicsit otthonosabbá tettük a szobát. A függönyre pillangót és lógós díszt aggatunk, az ágy támláira képeket, posztereket ragasztgattunk, az ágyba plüssöket dobáltunk, az asztalra képeket, sminkdobozt, tükröt és számunkra kedves tárgyakat tettünk. Csak a parafatábla volt az, amire nem tudtuk, hogy mit tegyünk.

- Mit szólnál, ha a rajzaid közül tennénk fel párat? – kérdeztem vidáman.

- A rajzaim közül?

- Igen.

- Hát, izé, nem is tudom.

- Na, léci! – kérleltem tovább.

Végül beleegyezett és megmutatta a képeit. Hihetetlenül jól rajzol. Iszonyatosan.

- Ezek gyönyörűek.

Adél nem mondott semmit, csak pironkodva bámulta rajzait, hogy a legjobbat kitudja választani. Adél végül két kedvencét, egy tigrist és egy tündért választott.

A parafatáblára tettünk még okleveleket, érmeket, idézeteket és naptárat illetve hagytunk helyet az órarendnek.
Fürdés után együtt vacsoráztunk. Én az otthonról hozott spagettit ettem, míg Adél valamiféle gyümölcssalátát. Azt mondta, hogy ő vacsorára sose szokott sokat enni… Este még volt egy kis időnk lámpaoltásig, így elmentünk kedvenc barátnőink szobájába. A „lakók” otthon voltak. Anikó és Hino mellet még egy lány „élt” ugyanabban a szobában. A lányt Szarka Viviennek hívták. Alacsony, barna hajú, barna szemű sportos lány volt (később kiderült, hogy cheeleader). Ő is most kezdi az évet a Bezzeg Máté Gimnázium és Kollégiumban, a 9/A (angol tagozatos) osztályban.

- Vivi, ő Lola, ő pedig Adél. – mutatott be Hino bennünket, majd folytatta - Lola, Adél ő itt Vivi.

- Sziasztok! – mosolygott ránk a lány.

- Szia! – üdvözöltük Adéllal egyszerre.

Az este folyamán kiderült, hogy Vivinek van egy bátyja, Dávid, aki az iskolájuk focicsapatának kapitánya. Vivi nagyon okos és folyékonyan beszél angolul (szinte már anyanyelvi szinten). Vivi édesapja ugyanis amerikai származású. 22⁰⁰-kor visszamentünk a szobánkba.

Takarodó után, amikor már épp elaludtam volna Adél egy kérdést tett fel nekem.

- Tetszik valaki az osztályból? – Jesszusom! Mik ezek a kérdések? Miért van mindenki az én szerelmi ügyemmel elfoglalva?

- Mi? Nem? Miért? – böktem ki egymás után a fejemben lévő kérdéseket.

- És Dénes? – Mi van?

- Dénes? Mi van vele? – kérdeztem higgadtan, bár cseppet sem voltam az.

- Ő se tetszik?

- Mi? Nem… - hallgattam egy ideig majd – De miért?

- Csak úgy! Jó éjt! – Adél olyan hirtelen elaludt, hogy mire kettőt pislogtam, már rég bealudt. Hogy honnan tudtam? Hogy azonnal elkezdett hangosan (igen hangosan) szuszogni.

Garázsvásár

Szünet II

2014.augusztus 23.

Másnap reggel 8-00-kor keltem.

Reggeli után felszaladtam a szobámba felöltözni. Egy fekete rövidnadrágot és egy fehér toppot vettem fel. Megfogtam a kacatjaimmal teli hatalmas dobozt és levittem a garázsba. Már csak az én holmim hiányzott. Már Eli régi cuccai is lent voltak. Odanyújtottam anyunak a dobozt, majd segítettem neki kipakolni és felcímkézni.

10-00-kor nyitottunk ki. Az elején alig volt vevőnk, de a nap végére szinte mindent eladtunk. Ami megmaradt az néhány ruhadarab, egy óra és a régi mackóm. Anyu azt mondta, hogy ami megmaradt azt csomagoljuk be és adjuk oda az árváknak. Beleegyeztem.

A holmikat két cipős dobozba csomagoltuk be. Anyu megígérte, hogy a jövő héten elviszi majd.

Fáradtan ültem le az íróasztalom mögé. Egyből a skyp-ot nyomtam be. Az osztályból csak pár ember volt fenn. Amikor már épp kiakartam jelentkezni üzenetem jött:

Dénes: Mond… _

Lola: Haragszol rám?

Dénes: Még kérdezed?

Lola: Mi van?

Dénes: Tudod te azt…

Lola: A csók miatt vagy ilyen?

Dénes látta

Vártam még pár percet, majd miután nem írt vissza és láthatóan le is lépett kijelentkeztem.

Shoppingolás

Szünet

2014.augusztus 22.

A nap sugarai élesen villantak be álmaim tengerére. Egy idő után csak a fehérséget láttam. Szemem kényelmetlen helyzetbe került, így kénytelen voltam felkelni. Mikor magamhoz tértem döbbentem rá, hogy már otthon vagyok illetve arra is, hogy tegnap nem fürödtem, így gyorsan elmentem zuhanyozni. Rövidnadrágot és fehér toppot vettem fel. Hajamat laza kontyba kötöttem, majd lementem reggelizni. Anyu már fel volt és reggeli kávéja mellé a mai újságot olvasta.

- Jó reggelt! – köszöntem miközben elfojtottam egy ásítást.

- Jó reggelt álomszuszék! – köszöntött kedvesen anyu. - Mi lesz a mai program?

- Hát, igazából még nem tudom. Miért?

- Mit szólnál, ha elmennénk vásárolni? Úgyis rég voltunk már ketten. – ajánlotta fel a szerintem zseniális ötletet anyu.

Válaszként csak bólintottam egyet. Reggeli után bementünk Egerbe és megnéztünk egy csomó üzletet. Szinte mindegyikben kaptam valamit. A „ruhakeresés” után beültünk egy kisebb kávézóba, ahol rendeltünk magunknak egy-egy vanília fagyit.

- Még nem is beszéltél arról, hogy mi volt a gólyatáborban. – kezdett hozzá anyu.

- Hát, nem történt semmi komoly.

- Na, de még is. Hol voltatok? Mit ettetek? Milyen volt a hely, az osztályfőnök? Vannak e helyes fiúk az osztályban? - tért a lényegre anyu.

- Szóval ezért hívtál el, igaz? – néztem mosolyogva anyára.

- Hát… Részben… - vallotta be anyu.

Elmondtam anyunak, hogy mi történt. Minden egyes részletet, kivéve a Dénessel való csókot.

- Ez semmi? Jesszusom, mennyi minden történt veled. – nézett döbbenten anyu. – Na és valamelyik fiú bejön neked? – szürcsölte a tejeskávéját anyu.

- Nem volt elég időm felmérni a „terepet”.

- A „terepet”? – kérdezett vissza anyu.

- Na, jó. Lehet, hogy ez egy kis túlzás, de az a lényeg, hogy nincs senki… - vallottam be.

- Értem.

A vásárlás ás az anya-lánya csevej után anyu kitalálta, hogy holnap garázsvásárt tartunk. Így a délután folyamán a kacatjaimat gyűjtöttem össze. Este 19⁰⁰- kor ültem le az íróasztalom mögé. Elővettem a laptopomat, majd beléptem facebook-ra.

Mikor épp kijelentkeztem hívás érkezett skyp-on. Adél volt az.

- Szia! – köszöntem vidáman.

- Lola segíts! Máris kapcsolom Lórit.

- Mi- minek? – de akkorra már Lóri is a képben volt.

- Lola! Mond meg, kérlek! – könyörgött Lóri.

- Mégis mit? – kérdeztem kíváncsian.

- Először a tojás volt és utána lett a csibe. – mondta komolyan Adél. Ekkor újabb személy jött, Hino.

- Szerintem a tojás. – szállt vitába Hino.

- Én is ezt mondtam- szólt Adél. Majd újabb és újabb emberek kapcsolódtak a beszélgetéshez. Most már nem négyen, hanem vagy tízen vitatkoztunk. Ott voltam én, Adél, Lóri, Hino, Anikó, Valentin, Bálint, Jani, Benedek és Dénes.

Folyton Dénes kis ablakát néztem, szinte már nem is hallottam miről beszélnek. Majd Dénes egyszer csak kilépett. Követtem én is, majd ráírtam.

Lola: Beszélhetünk?

Dénes látta

Lola: Kérlek! Nagyon fontos lenne.

Dénes látta

Lola: Kérlek!

Dénes látta

Bármit írtam nem válaszolt. Nem tudom, mihez kezdjek.

Gólyatábor hatodik nap

Mrs. Gólyatábor:

2014. aug. 21. 

Eljött hát a gólyatábor utolsó napja is. Az idő nem olyan volt, mint vártuk. Napsütés helyett az eső esett. Úgy tűnt, hogy Zánka sem szeretné, hogy elmenjünk.

Mivel az osztályfőnök így nem tudott semmilyen kinti programot szervezni nekünk, ezért délelőtt múzeumokban járkáltunk, délután pedig indultunk.

Reggel-12⁰⁰:

Hangos zuhogásra és ijesztő mennydörgésre ébredtem. Olyan álmos voltam, hogy összefolytak előttem a színek. Miközben tisztult a látásom hallottam, hogy valaki keservesen sír. A hang azonban nem a mi szobánkból jött, hanem a mellettünk lévőből.

Vikiék szobája felé a sírás egyre hangosabb lett. A szobába belépve láttam egy alakot, aki az ágyán ült és sírt. Cinti volt az…

- Cinti, mi a baj? – kérdeztem suttogva, mikor az ágya mellé értem.

- Se-semmi. – zokogta Cinti.

- Na, nekem nyugodtan elmondhatod.

- Hát, jó. De ne mond el senkinek.

- Nem fogom.

- ( Sóhajtott) Tudod nemrég szakítottam a volt barátommal és kiderült, hogy már barátnője van…

- Ohh…

- És az a legrosszabb, hogy a volt legjobb barátommal jött össze. – mesélte Cinti megkönnyebbülten.

Még beszélgettünk egy kicsit aztán elköszöntünk egymástól. Cinti még visszafeküdt aludni én azonban már nem,.. Inkább elmentem zuhanyozni, aztán pedig felöltöztem. A koptatott farmeremet vettem fel egy rózsaszín hosszú ujjú felsővel. Mikor felöltöztem néztem meg az időt. Még csak fél hat volt… Úgy döntöttem, hogy játszom egy kicsit a Rubik kockámmal. Mire már egy párszor kiraktam a többiek már fel is keltek. Adél meglepődve nézte, hogy már kész vagyok, de nem kérdezett rá miért.

Reggeli után felszálltunk a buszra és elindultunk az első múzeum felé. Az első múzeumban képeket, a másodikban szobrokat néztünk meg. Mondjuk nekem eléggé tetszett, főleg a szobros… Lőttem is egy szelfit Károly Róberttal.

Ebéd után, ami zöldséges spagetti volt (Blahh), csomagoltunk. Mindent szép rendben kellett hagynunk úgy, ahogy volt.

A hazafelé vezető út nem volt valami érdekes kivéve egy valamit.

*Útközben:

Hino épp felakarja bontani a Cola-ját, de annak a buborékjai a palack szája felé közeledtek.

- Fut! Fut! – kiabálta Hino és odatartotta Anikó felé.

A fél Cola szegény Anikó ruhájára ment. Olyan vicces szituáció volt, hogy az egész busz ezen nevetett..

Egerbe érve mindenki elbúcsúzkodott a barátaitól.

- Szia, Lola! Majd írok. – ölelt át Adél.

- Én is. Szia! – búcsúzkodtam és még szorosabban öleltem.

A kocsihoz érve rátámadtam anyámra. Tiszta nyál lett az arca (Hi-hi).

Hazaérve annyira elfáradtam, hogy úgy ahogy voltam bebújtam az ágyamba és elrepültem az álmok szigetére.