A épület 4. emeletének 409. szobája

Kedves Olvasók!

Sajnálom, amiért a részek között ilyen nagy időköz van. Kérlek benneteket, ne haragudjatok ezért, amint tudom töltöm az új részeket. A két rajzot kedves barátnőm (értelmem életemnek :D) Magyar Dzsenifer készítette. 

Köszönet: Az író

Beköltözés

2014.augusztus 31.

Reggel 9⁰⁰-kor keltem. A nehézkes ébredés után elmentem zuhanyozni, majd felöltöztem. A jó benyomás érdekében egy laza farmer sortot és egy piros rövid ujjú felsőt és a kedvenc szandálomat vettem fel.

Reggeli után még egyszer átnéztem, hogy meg van e mindenem, majd miután megbizonyosodtam, hogy mindenem megvan szóltam anyunak, hogy indulhatunk. A csomagtartó dugig tele volt. Eli még panaszkodott is, hogy útközben rá fog esni az utazótáskám. Elindulás előtt anya még egyszer feltette a szükséges kérdéseket:

- Telefon?

- Meg van.

- Laptop?

- Meg van.

- Iratok?

- Meg van.

- Töltők? Pénz? Kaja? Pia?

- Meg van, meg van, meg van és meg van. – ezzel végeztünk is.

Útközben nem sokat beszélgettünk. Apu szomorú volt, hogy az ő „kislánya” kirepül. Anyu aggódott, hogy valamit elfelejtettem, pedig nem is. Eli pedig örült, hogy végre övé lehet a szobám.

Amikor Egerbe értünk olyan izgatott lettem, hogy éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog. Apu jobbra kanyarodott, majd balra. Végül megállt.

- Kislányom, itt vagyunk. Készen állsz? – kérdezte apu remegő hangon.

Válaszként csak bólogattam.
Mindannyian kiszálltunk az autóból, majd a csomagokat megragadva indultunk a hatalmas épület bejárata felé. Amikor beléptünk egy hatalmas aula várt bennünket. A falak fehérek volta, csak néhány színes betű választotta el egymástól a különböző épületeket. Egy ősz hajú, szemüveges öregembert pillantottam meg, aki valószínűleg a portás lehetett, Egy nálam idősebb lány igazított útba bennünket. Elmondta, hogy az egyik asztalhoz oda kell mennünk. Ott majd elmondják, hol fogok „lakni”. Megköszöntem, majd oda is mentem az egyik asztalhoz, de onnan továbbküldtek egy másikhoz.

- Neve? – kérdezte az ősz hajú öreg hölgy.

- Fanka Lola. – válaszolta helyettem anyu.

- A épültet, 4. emelet 409. szoba. A portán felvehetik a kulcsot. – folytatta az öreg hölgy, majd átadott egy papírt, amit ki kell töltenie a szüleimnek.
Az „útbaigazítás” után fölvettem a kulcsot, majd csalódottan vettem észre, hogy a lift sajna nem működik. Tehát a sok holmimmal mászhattunk fel. Zsír! Ennek annyira örültem, mint a családom többi tagja.
A negyedikre felérve annyira leizzadtam, hogy arra nincsenek szavak. A levegőt kapkodva vettem… A szobával annyi szerencsénk volt, hogy pont a lépcsővel szemben volt. Mielőtt kinyitottam volna az ajtón lévő címkére írt neveket olvastam el.

Adél is velem lesz. Ez szuper! Azonban a másik nevet nem ismertem. Koplányi Rebeka 9/f. Ez érdekes tudtommal az osztályban nem lesz Rebeka. Na, mindegy…

A szobába belépve három ágyat, hozzátartozó asztallal és székkel, három szekrényt és egy hatalmas ablakot pillantottam meg. Ezenkívül még volt egy tükör és egy mosdókagyló. A falak szintén fehérek voltak.
- Na, melyik ágyat szeretnéd?

- Nem tudom… Talán, a középsőt.

A cuccaimat az ágyamra letéve egy kislányt láttunk az ajtó mögül kukucskálni.

- Szia! – köszöntem oda neki kedvesen.

A lány nem köszönt vissza, hanem hátrálni kezdett. Később egy fekete hajú, kék szemű férfi jött be a kislánnyal együtt. A férfit és a kislányt egy szőke hajú nő követte. A két felnőtt illedelmesen köszönt, majd a kislány hirtelen elordította magát.

- Adél! Itt vagyunk!

Ekkor ismertem meg Adél szüleit és kishúgát.
Adél egy hatalmas utazótáskával a hátán toppant be. Édesapja azonnal le is vette a lánya válláról a nehéz táskát, majd a többi holmi mellé tette.

- Szia! – ugrott a nyakamba Adél, amikor észrevett.

- Szia! – üdvözöltem én is, majd szorosan átleltem.

- Ki az a másik lány, aki a cetlin van? – kérdezte.

- Fogalmam sincs. – válaszoltam.

Adél a mellettem lévő ágyat és a hozzátartozó szekrényt, asztalt, széket és polcot foglalta el. Adél szülei nagyon kedvesek. Váltottam velük néhány szót, amíg pakoltunk, és egyáltalán nem gorombák vagy cikisek. Adél édesanyja titkárnő, édesapja pedig ügyvéd. Adél húga pedig most kezdi az iskolát.

A kicsomagolást fél ötkor fejeztük be. Adél épp a szüleit kísérte ki, amikor az én szüleim is indulni készültek.

- Na, kislányom, mi indulunk. – búcsúzkodott apu, majd puszit nyomott a homlokomra.

- Sziasztok! – köszöntem el én is.

- Vigyázz magadra kincsem. – ölelt át anyu.

- Csá, vörös. – röhögött Eli.

Még kikísértem őket az autóhoz, majd miután elindultak hosszasan néztem őket addig, amíg teljesen el nem tűntek.

A lépcsőn felfelé összetalálkoztam egy ismerős arccal, Benedekkel.

- Szia, Adél fent van? – Kérdezte Benedek mosolyogva.

- Szia, igen, miért? – kérdeztem kíváncsian.

- Csak szeretnék tőle valamit. – intézte el ennyivel a dolgot Benedek.

További utamon felfelé a lépcsőn Benedek kísért. Az úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. A szobaajtónkhoz érve láttam, hogy Benedek egy kicsit hezitál, de végül még előttem lépett be az ajtón.

- Hello! – köszönt mosolyogva Benedek.

Adél annyira meglepődött, hogy a kezében lévő papírokat mind a földre ejtette. Benedek egyből odaszaladt segíteni neki felszedni a földről a lapokat. Én is odamentem. Épp egy papírt vettem fel, aminek a másik oldalán egy arckép volt festve. Úgy láttam, hogy Benedek is észrevette a lapok hátoldalán található rajzokat.

- De szép! – mondta Benedek csodálkozva.

Adél azonnal kikapta a kezéből a rajzot, majd mintha seperne a kezével gyorsan összehúzta a lapokat. Nem értettem, hogy Adél miért rejtegeti előlünk azokat a rajzokat, hiszen egyszerűen gyönyörűek.

- Én, izé… - szólalt meg egy kis idő után a rákvörös arcú barátnőm.

- Nem történt semmi. – válaszoltam mosolyogva.

Adél félve Benedekre pillantott, majd megszólalt.

- Szi-szia!

- Szia!

Percekig csak bámulták egymást. Se Adél, se Benedek nem szólt semmit. Tíz percnyi csönd után Benedek kiviharzott az ajtón.

- Adél, mi volt ez? Mit akart Benedek? – kérdeztem értetlenkedve.

- Nem tudom. – mondta, miközben végig az ajtót bámulta.

Egész este folyattuk a pakolás, vagyis inkább a szoba csinosítását. Kicsit otthonosabbá tettük a szobát. A függönyre pillangót és lógós díszt aggatunk, az ágy támláira képeket, posztereket ragasztgattunk, az ágyba plüssöket dobáltunk, az asztalra képeket, sminkdobozt, tükröt és számunkra kedves tárgyakat tettünk. Csak a parafatábla volt az, amire nem tudtuk, hogy mit tegyünk.

- Mit szólnál, ha a rajzaid közül tennénk fel párat? – kérdeztem vidáman.

- A rajzaim közül?

- Igen.

- Hát, izé, nem is tudom.

- Na, léci! – kérleltem tovább.

Végül beleegyezett és megmutatta a képeit. Hihetetlenül jól rajzol. Iszonyatosan.

- Ezek gyönyörűek.

Adél nem mondott semmit, csak pironkodva bámulta rajzait, hogy a legjobbat kitudja választani. Adél végül két kedvencét, egy tigrist és egy tündért választott.

A parafatáblára tettünk még okleveleket, érmeket, idézeteket és naptárat illetve hagytunk helyet az órarendnek.
Fürdés után együtt vacsoráztunk. Én az otthonról hozott spagettit ettem, míg Adél valamiféle gyümölcssalátát. Azt mondta, hogy ő vacsorára sose szokott sokat enni… Este még volt egy kis időnk lámpaoltásig, így elmentünk kedvenc barátnőink szobájába. A „lakók” otthon voltak. Anikó és Hino mellet még egy lány „élt” ugyanabban a szobában. A lányt Szarka Viviennek hívták. Alacsony, barna hajú, barna szemű sportos lány volt (később kiderült, hogy cheeleader). Ő is most kezdi az évet a Bezzeg Máté Gimnázium és Kollégiumban, a 9/A (angol tagozatos) osztályban.

- Vivi, ő Lola, ő pedig Adél. – mutatott be Hino bennünket, majd folytatta - Lola, Adél ő itt Vivi.

- Sziasztok! – mosolygott ránk a lány.

- Szia! – üdvözöltük Adéllal egyszerre.

Az este folyamán kiderült, hogy Vivinek van egy bátyja, Dávid, aki az iskolájuk focicsapatának kapitánya. Vivi nagyon okos és folyékonyan beszél angolul (szinte már anyanyelvi szinten). Vivi édesapja ugyanis amerikai származású. 22⁰⁰-kor visszamentünk a szobánkba.

Takarodó után, amikor már épp elaludtam volna Adél egy kérdést tett fel nekem.

- Tetszik valaki az osztályból? – Jesszusom! Mik ezek a kérdések? Miért van mindenki az én szerelmi ügyemmel elfoglalva?

- Mi? Nem? Miért? – böktem ki egymás után a fejemben lévő kérdéseket.

- És Dénes? – Mi van?

- Dénes? Mi van vele? – kérdeztem higgadtan, bár cseppet sem voltam az.

- Ő se tetszik?

- Mi? Nem… - hallgattam egy ideig majd – De miért?

- Csak úgy! Jó éjt! – Adél olyan hirtelen elaludt, hogy mire kettőt pislogtam, már rég bealudt. Hogy honnan tudtam? Hogy azonnal elkezdett hangosan (igen hangosan) szuszogni.